A méhcsaládok éves ritmusa!
Miként a természetet úgy méhcsaládok életét és ciklusság jellemzi. A Nyugat- Európában mind inkább terjedő természetes, a méheket minél kevésbé kizsákmányoló méhtartás hívei mindenekelőtt ezt igyekeznek szem előtt tartani, de természetesen az üzemszerű méhészkedés sem képzelhető el a méhek éves életritmusának pontos ismerete nélkül.
1. A méhcsaládok felkészülés a télre és telelése!
Nyár vége felé a nagy hordásos időszakok után a méhcsaládnak ismét gyarapodni el kell, hogy kellő számú méh egyeddel térhessen téli pihenőre. Az ekkor kikelő méheknek nem feladata a fiasítás gondozása vagy telelőélelem gyűjtése. Ehelyett virágportáplálékból halmoznak fel zsír és fehérje tartalékokat télire és tavaszra. Hosszabb élettartalomuk teszi lehetővé számukra az áttelelést. Élettanilag fiatalok maradnak így tavasszal mindegyik méhkorosztály feladatát el tudják majd végezni. A többi dolgozóméh ekkor még, amennyire az időjárás engedi kihasználja késői nektár és virágporhordás, valamint gyanta gyűjtés lehetőségét.
A kaptár huzatos repedéseit gyantával, propolisszal zárják le. A fiasítás lassanként alábbhagy, majd október táján megszűnik. A régi, elhasznált dolgozóméhek elpusztulnak. A telelőméhek a kaptárban a kinti hőmérséklet alakulásától függően lassacskán telelőfürtbe tömörülnek a kijárónyílás és a betárolt telelőélem között. A fürtben a méhek nem téli álomban várják a tavaszt, hanem lassan, de folyamatosan mozognak és táplálkoznak miközben hőt termelnek. Telelőfürtjük külső hőmérséklet 13 fok körüli. Amikor a fürt felszínén tartózkodó méhek teste lehűl, beljebb furakodnak a fürt melegebb belsejébe, és az addig bent lévő, átmelegedett méhek kerülnek kívülre. A táplálkozás folytán termelődő ürüléket a méhek ürülékhólyagjukban halmozzák fel, és amennyiben egészségesek, nem piszkítják be vele a kaptár belsejét. Csak akkor ürítkeznek, a kaptártól nem messze, ha a külső hőmérséklet 10 fok fölé emelkedik és alkalmas az időjárás egy rövid kirepülésre.
2. A méhcsaládok gyarapodása
A fiasítás újraindulásával a fészek hőmérséklete már tél végén, kora tavasszal fokozatosan 35 fokra emelkedik. Megnövekszik a méhcsalád mézfogyasztása. Az utódok táplálására szolgáló méhpempő előállításához szükséges fehérjét a méhek először a saját testükben felhalmozott tartalékokból, majd a nyár végén behordott virágporból nyerik. Az álcák táplálása miatt a méhcsalád vízigénye is megnő. A vizet és a nektárt a dolgozóméhek mézhólyagjukban hordják be a kaptárba. A nektár hordás lendületet ad a fiasításnak: a méhanya a családfejlesztés és a főhordás idején különösen sokat petézik: májusban naponta ezernél is több petét képes lerakni. Tavasz vége felé megkezdődik az építkezés és a kaptárban a dolgozó méhek nagy erőkkel építik ki a lépeket.
A méhcsalád ekkor körülbelül kétharmad részben fiatal, a kaptárban tevékenykedő méhekből és egyharmad részben kijáró méhekből áll. A kaptár lakói között állandóan, váltakozó táplálékcsere zajlik, a méhek egymást táplálják, amelynek eredményeként folyamatosan keringenek közöttük a méhanya feromonjai. Ez fontos összetartó erő a méhcsaládban. A dolgozó méhek életkoruktól függően különböző feladatokat látnak el. Közvetlenül a kikelésük után táplálkozni kezdenek és a felvett táplálékot hőenergiává alakítják át, ami a fiasítás melegen tartására szolgál. A legfiatalabb méhek a kaptár takarításával foglalkoznak: tisztogatják a sejteket, így készítve elő a helyet a következő költéshez. Később érzékelni kezdik a fiasításból érkező jeleket, és ezek alapján táplálják előbb az idősebb álcákat, majd dajkaméhként, pempőtermelő mirigyeik kifejlődése után a legfiatalabb álcákat is. Ezután a viaszmirigyeik fejlődnek ki. A méhből építőmunkás lesz, újabb feladatainak egyike pedig a gyűjtőméhek által behordott táplálék elraktározása a lépekben. Életének 3. hete után pempőtermelő és viaszmirigyei visszafejlődnek, és a méh feladata a kaptár bejáratának őrzése lesz. Ekkor már ki-kirepül az addig oltalmat jelentő kaptárból, mind nagyobb körben végez felderítő repüléseket, míg végül körülbelül hathetes korában, kijáró méhként már virágport, nektárt és vizet gyűjt társai táplálására vagy hord lehetőség szerint gyantát a kaptárba.
Bármilyen szabályszerűen szervezett is a dolgozó méhek élete, mégsem ragaszkodnak mereven egy rendszerhez, hanem ott látnak el munkát, ahol szükség van rájuk. Ténykedésük a méhcsalád egészének szabályozását szolgálja. Munkát keresve körbejárják a lépet, és fejlettségüktől, fizikai állapotuktól függően hasznosítják a kapott ingereket. Annak érdekében, hogy minél több méh találja meg gyorsan az odakint felfedezett méhlegelőket, a kijáró dolgozóméhek sajátságos mozdulatsorok, az úgynevezett méhtánc útján közlik társaikkal az élelemforrás pontos helyét.
Közeli, legfeljebb 100 méteres távolságon belül található táplálékforrás esetén a méh körbefutkos a lépen Ezt nevezzük körtáncnak, amelynek láttán – és a felderítő méh által hozott nektár minta alapján – a riasztót méhek a kaptár közelében kezdi keresni az élelmet. Ha a nektárminta forrása távolabb van a kaptártól, akkor a felderítő egyed úgynevezett rezgőtáncot ad elő. Ehhez egy egyenes szakasz megtétele után felváltva jobbra, majd balra fordulva, félkörben tér vissza a kiindulópontra. Az egyenes szakasz során potrohát riszálja és hangokat ad ki, amivel valószínűleg a jelzett élelem minőségére utal. Az egyenes szakasz hossza, a teljes nyolcas megtételének ideje és a riszáló mozgás sebessége a táplálék távolságát jelzi. Vízszintes felületen a nyolcas egyenes szakasza mutat a táplálék irányába, függőleges felületen az egyenes szakasz Naphoz viszonyított szöge jelzi az irányt. A gyűjtőméh röptávolsága 1-2 km. Egy méh naponta 7-15 alkalommal repül ki. A hordától és a távolságtól függően röpte 25-45 percig tart. Hordás közben a kaptárban átlagosan 5 percig tartózkodik. Repülési sebessége óránként 20-25 km. A méh a repüléshez szükséges energiát a nagy cukortartalmú mézből szerzi: mézhólyagjában a repülés távolságának megfelelő méz tartalékot visz magával útravalóul. Kilométerenként Körülbelül 2 mg cukrot fogyaszt. Az 50-60 köbmilliméter űrtartalmú mézhólyag feltöltéséhez 15-100 virág meglátogatása szükséges, 1 kg méz előállításához körülbelül 3 kg. nektárt kell összegyűjteni. A fenti számítás alapján ez 60.000 mézhólyagnyi mennyiség, ami átlagosan 800 méteres kirepüléseket véve alapul, 40.000 km-es repülési távolságnak felel meg, ez pedig gyakorlatilag annyi, mint bolygónk 40.075,02 kilométeres egyenlítői kerülete!
Egy dolgozó méh súlya 0,1 gramm, de gyűjtésből visszatérő dolgozó ennél másfélszer többet nyom, amikor nektárt hord, vagy harmadával többet amikor virágport szállít a kaptárba. Ez a virágpormennyiség körülbelül 100 viráglátogatás eredménye. Egy virágporos sejt feltöltéséhez körülbelül 20 virágporos fordulóra van szükség. Egy méhcsaládnak (40.000 méhnek) körülbelül 40 gramm vízre van szüksége naponta. 6000 fias sejt további 140 gramm vizet igényel. Ezt a 180 gramm vizet 18.000 kirepüléssel tudják behordani a méhek. Egy vízszállító méh naponta 50 utat tesz meg, tehát 360 dolgozónak kell egész nap vizet hordani. A méh élete végéig emlékszik arra, hogy hol található az otthona, ez az emlékek csak akkor vész el, amikor megrajzik. A méhek meg tudják különböztetni a színeket. Az emberhez képest jobban látják az ibolyántúlihoz közelítő színeket, a vörösre azonban vakok.
3. Az anyaváltása!
Körülbelül 40.000 egyedet számlálnak a méhcsaládok, amikor eléri fejlődésének csúcsát. A nagy egyedszám miatt a méhanya által kibocsátott feromonok hatása csökken a kaptárban, különösen az idősebb 2-3 éves anyák esetében. A családban kialakul a rajzolóhajlam. A méhek először heresejteket kezdenek kiépíteni, amelyeket arról lehet felismerni, hogy a többi sejtnél nagyobbak. A heresejtekben a méhanya megtermékenyítetlen petéket rak, amelyekből hímivarú méhek, azaz herék kelnek ki. Később a méhek a fias lépek szélére tojásdad alakú anyabölcsőket húznak, amelyekben 1-1 megtermékenyített pete kerül, és ezekből 5-20 fiatal anyát nevelnek. Amikor a méhcsaládon úrrá lesz a rajzási láz egyúttal csökken a peterakási, építkezési és gyűjtési kedv. Az első anyabölcsők befedésekor, általában a délelőtti órákban a méhcsaládnak körülbelül a fele előrajként kirepül a kaptárból az idős anyával. Mivel a korosabb anyák viszonylag alkalmatlanok a repülésre, az akár több tízezer méhből álló előraj általában egy közeli faágon vagy bokron telepszik meg fürtöt alkotva. A rajfürtön futkosó felderítő méhek ezúttal nem táplálékforrást jeleznek társaiknak a táncukkal, hanem azt, hogy hol fedeztek fel új méhlakásnak alkalmas életteret. Útmutatásuk nyomán a raj végül az új helyre költözik, általában késő délután. A hátramaradt méhcsaládban egy hét múlva kelnek ki az első fiatal anyák. Kikelésük után általában 1-2 raj távozik, esetenként több méhanyával is. Ezek a rajtfürtben egymás ellen fordulva addig harcolnak, míg végül csak egy anya marad.
A méhcsalád kaptárban maradt tagjainál már megszűnik a rajzási kedv. Az utoljára kikelt méhanya a dolgozók segítségével elpusztítja a megmaradt álcás anyabölcsőket. Míg az előrajjal kirepült idős méhanya az első lépek kiépítése után máris elkezdhet petézni, addig a következő raj fiatal anyjának, akárcsak a kaptárban maradt fiatal anyának, először ki kell repülnie párzani. A méhanyák kikelése után 6-7, a herék 12-15 nappal válnak ivaréretté. A párzáshoz a herék szétrepülnek, átlagosan 3 legfeljebb 7 km-re a here gyülekező helyekre. Ide repül utánuk a párzásra kész méhanya, amely ekkor életében először és utoljára több, akár 10-20 herével párosodik repülés közben, 15-30 méteres magasságban. A párzás mindössze néhány másodpercig tart, és minden esetben a here pusztulásával jár, annak ivarszerve ugyanis beleszakad az anya testébe. A több herével párzott méhanya 1,5 mm nagyságú magtarisznyájában végül 5-7 millió hímivarsejt gyűlik össze, ami elegendő az anya egész életére.
4. Hereűzés
Augusztus táján a méhcsaládok, amikor a hordás mennyisége jelentősen lecsökken, azok a méhcsaládok, amelyek rendelkeznek telelésre képes, megtermékenyített anyával kiűzik a kaptárból a heréket. Először csak az etetésük elhagynak fel, de később már kiszorítják őket a kaptárból is. Az éhező, legyengült herék odakint táplálék és a méhcsalád biztonsága híján hamarosan elpusztulnak. Az esetleg visszakéredzkedő heréket az őrző méhek nem engedik be a kaptárba. A takarító méhek a megmaradt herefiasítást elpusztítják és a sejteket kitakarítják. Ismét kezdetét veszi a felkészülés a télre.
Forráss:
méhészeti Kutatóintézet
Hohen neuendorf
Makra Júlia
Feliratkozás a hírlevélre: